Az asszony kitűnően (mondhatnám várokozáson felül, de akkor biztosan nekem szegeznék a kérdést, hogy mégis, mit vártam) teljesít az anyaszerepben, fáradhatatlanul karattyol és játszik a kölökkel, aki ezt szemlátomást nagyra értékeli. A stressz leginkább csak éjszakánként tör a felszínre, amikor is félálomban figyelemre méltó tüneteket produkál. Ezekből csak ízelítőt adnék. Egy alkalommal, mikor hivatalból eltávolodtam, Manu mamájával aludt hitvesi ágyunkban, Erik meg a saját ágyikójában horkolt jóízűen. Egyszer csak anyósom arra ébredt, hogy Manu az ágy szélén ücsörög, ölében egy párnával (szoptatáskor Erik ezen a párnán szokott elhelyezkedni).

Anyós: Kislányom, mit csinálsz?
Manu: Jaj, ne kérdezz már hülyeségeket.
Anyós: De most komolyan, mi a fenét csinálsz?
Manu: Hagyjál már, hát nem látod?
Anyós: Nem.
Manu: Szoptatom Eriket.

Erik továbbra is elégedettem horkolt az ágyikójában. A párna halkan böffentett egyet, majd kínos mosoly kíséretében elnézést kért.

Egy másik alkalommal én ébredtem arra, hogy Manu félig ébren ücsörög mellettem az ágyban, és szúrós szemmel vizsgálja a takaró kis csomaggá hajtogatott darabját, amit az ölében tartott. Kisvártatva tudomásomra hozta a vizsgálat eredményét: "Azt hiszem, ez mégsem Erik".